Minden egy táborban kezdődött el igazán. Szerettem egy fiút, akiről tudtam, hogy viszont szeret. Mégis miért gondolok vissza ezekre az emlékekre sírva? Talán tudtok tanácsot adni, és ha így van, kérlek titeket, segítsetek!
A tábor végén volt egy bátorságpróba, ahova az egyik barátnőmmel mentem, a fiú pedig egyik barátjával előttünk. A fiú barátja odaadta a pulcsiját, mert fáztam, és abban indultam el. Amikor megérkeztünk a korom sötétben a tábortűzhöz, tehát vége lett a bátorságpróbának, elmentem a tűztől, a többiektől, mindentől egy kicsit távol gondolkozni. Ő ott gitározott, amitől könnyezni kezdtem. Ott éreztem azt a pontot, hogy beleszerettem. Néztem, ahogyan az arcára világít a tűz, és ő gitározik, mindenki őt figyelte, én meg ott ültem egyedül. Nem is tudom leírni, mit éreztem.
Észrevette, hogy elültem a többiektől, de azt nem látta, hogy könnyek csordulnak ki a szememből. Befejezte a gitározást, és felállt. A többiek nagyot néztek, hogy hallanak-e még valamit, de elkezdett felém jönni. Nem akartam letörölni a könnyeimet, azt hittem, a sötétben úgysem veszi észre, viszont ha letörlöm, a kezemet látja. Csak hogy észrevette. Leült mellém, és jött a barátja is. Egy ideig nem értették, hogy mi van, de nem is akartak faggatni, tudták, hogy azt nem szeretem. Egyszercsak még közelebb jött, pedig így is hozzám ért, és erre felnéztem rá. Akkor láttam csak, hogy 10 centire vagyunk egymástól, és megijedtem. Végig engem bámult, fürkészte, hogy mit szólok hozzá. Aztán elkezdett dőlni felém, hogy megcsókoljon, én meg gyorsan odébbcsúsztam egy kcisit.
Miért? Miért csináltam? Még most sem értem...
Kínos volt akkor a hangulat. A barátja, akinek a pulcsijában voltam, tapsolt egyet, hogy oldja a fezsültséget, és meg bementem, mintha telefonálni akarnék. Azóta semmi sincs köztünk, tudom, hogy elszúrtam, még most is sokszor néz, de nem jön oda hozzám. Pedig én szeretem. Miért csináltam ezt?
A szerelmes történetet beküldte: brokenheartgirl