szerelmes versek
Őze Mónika: Még ne...
Csak egy napot még,
vagy egy hetet, hónapot, évet,
/életet/
amíg gyászolhatlak téged.
Amíg elsirathatom azt, ami volt,
és ami nem volt, ami lehetett volna,
kérlek, adjatok még időt,
amíg rá gondolhatok.
A percre, mikor először megláttam,
a percre, mikor közelembe került,
arra, mikor rám nézett kérdőn,
s éreztem, valami elindult.
A percre, mikor ült velem szemben,
s szeme némán érdeklődött,
s ajka félve nyílt szóra.
A percre, mikor neve hallatára
megdermedtem, arra, mikor
egy reggel felébredve ő jutott
eszembe, s nem tudtam, miért.
Aztán a percre, mikor utánaosontam,
jól tudva, hová tart, s aztán figyeltem.
Minden mozdulatát. Minden rezzenését.
A várakozásra, mikor nem jött.
S kezeink remegésére, amikor igen.
Az önkéntelen kifakadó zokogásomra
a bolt eldugott raktárában.
Tekintetére, amiben nem tudok
olvasni, de elveszek benne.
Keze szépségére. Hangja varázsára.
Az első estére, mikor engem
figyelt a távolból. És a
másodikra. Minden egyes
pillanatra, amibe belehaltam.
Ez a világ... Ebben maradnék.
Itt. Veled. S történetünk
tovább játszanám.
Képzeletemben nem félsz.
Mellém lépsz, s rám nézel.
S én elveszek. Nincs több
kérdés, kétely. Mert Te vagy
a válasz. Mindenre.
Kérlek... Hadd maradjak itt még...
Ebben az álomban... Hadd ne
kelljen még elmennem innen.
Hadd ne kelljen még megválnom tőled.
Nem akarom még összeszedni magam...
S kérek mindenkit...
Hagyjanak még itt egy kicsit.
Veled. Egyedül.
