Aranyos ajkaid énbennem nem kacagnak,
csillagzó szavaid oly mélyértelmüek,
hogy éveim, halálom és ifjuságom éjén
minden zajból felém a te hangod remeg.
A selyem hajnalon, hol tenyészik a fagy,
és a veszendő kéj a tűnt álmot siratja,
a nap karjai közt ébredő test vacogva
gondol csak arra, hogy a szíve visszatér.
Zöld erdők emléke, köd, melyben elmerültem,
magamra zárva két szemem, tiéd vagyok,
rajtad csügg életem, s már nem tudom lerázni
a szörny semmittevést, amibe dönt szerelmed.
(Somlyó György)