Hm..hol is kezdjem? Na szóval... úgy kezdõdött, hogy 2010 nyarán voltam egy táborban, ahol õ is ott volt, de akkor még nem érdekelt engem és én sem õt, de már akkor amikor megláttam az elsõ gondolatom az volt, hogy, de aranyos!
Akkor 13 éves voltam, õ pedig 18 nemsokára, ezért nem lehetett ott már mint résztvevõ csak mint csoportvezetõ (valahogy véletlenül pont az õ csoportjába jártam, de sajnos akkor hamar el kellett mennie a táborból. De ebben az éven már tovább tudott maradni, csak az utolsó nap nem volt ott. Az elsõ nap csak hülyéskedtünk egymással semmi extra nem volt, de a második nap annál inkább. Segitett nekem és cserébe kért valamit. Én megkérdeztem, hogy mit és mondtam neki hogy van chipszem, csokim választhat. De õ azt mondta, hogy velem többet érne. Ez nagyon jól esett nekem, de tudtam hogy ebbõl nem lehet semmi és ezt a barátnõmnek is megmondtam. Amikor bent voltunk az ebédlõben nagyon sokat szemezgettünk és mosolyogtunk egymásra (: . A harmadik nap is beszélgettünk egy kicsit sétálás közben. Olyanokat mondott nekem, hogy a tábor legszebb lánya vagyok és akárhogy tudtam, hogy nem szabad minnél jobban kezdtem megszeretni. A negyedik nap már átkarolt és úgy ültünk meg ha mentünk valahova úgy mentünk és délután már a kezem is megfogta. Hiába tudtam, hogy nem szabad mégis engedtem, hogy ez legyen pedig tudtam, hogy ha vége a tábornak nemnagyon fogunk találkozni. Ekkor történt az hogy az egyik csoportvezetõ odajött hozzánk és azt mondta, hogy ne fogjuk meg egymás kezét. Nagyon roszul esett ez nekem (késõbb beláttam, hogy igazuk volt, de akkor is :( ), olyannyira, hogy vacsorán már csak alig birtam visszatartani a könnyeimet és amikor vége volt a vacsorának rögtön elmentem sirni :( . Õ odajött hozzám és mondott nekem egy olyan szép mondatot : Ha Isten is úgy akarja akkor úgyis összejövünk egyszer, lehet hogy nem most a táborban, de valamikor majd úgyis. Utána egész este nem tudtam ránézni, mert rögtön elsírtam volna magam :( . Az ötödik nap elmentem vele beszélgetni, megint nagyon sokat beszélgettünk, fõleg kettõnkrõl. Hogy nem ismerjük egymást annyira és hát persze a távolság is. De amikor csak tudtunk, elmentünk be a házba és a folyosón voltunk ketten, mert amúgy nem hagytak minket kettesben együtt lenni. De a folyosón megölelt párszor, még most is érzem ahogy magához szoritott :( olyan jó volt, de közben szomorú voltam, mert tudtam pár óra és haza megy. Lassan eljött az a pár óra és mennie kellett. Sajnos. Odajött hozzám, megpuszilta az arcom és elment :( . Este még felhivott és másnap is mielõtt indultam volna már haza, de már ma három napja, hogy nem hív, se semmi, csak ha rácsörgetek visza csörög. Azt mondta, hogy fogunk beszélgetni neten, dehát milyen az már? Jobb mintha többet nem beszélnénk, de jobb lenne találkozni vele, ami nem hiszem hogy össze fog jönni. Kiváncsi vagyok mi lesz ebbõl?!!!
"Eddig azt hittem nincs annál rosszabb ha valaki nem viszonozza az érzéseidet. De nem!! Annál nincs rosszabb ha tudod, hogy ugyanúgy szeret mint te õt csak a távolság miatt nem lehettek együtt!!!
Kérhetnék tanácsot, hogy szerintetek mit tegyek?
A szerelmes történetet beküldte: Rita