Szerelmes történetek

Minidig is vonzott benne valami, egy kifejezhetetlen erő, valami, ami a bűvkörében tartott, amikor csak a közelébe kerültem. Egyszerre volt félelmetes és rendkívülien csábító az a tekintet, ami az első pillanattól fogva lenyűgözött.

A főiskolások mindennapi kissé sem unalmas napjait éltem jó pár évvel ezelőtt, egy vidéki főiskolán, ahol lányként egy erősen férfiak által uralt szakmában próbáltam bekerülni, érvényesülni, kisebb-nagyobb sikerekkel.
Talán harmad éves hallgató lehettem már, amikor a kötelező szakirány-választás után egy új, és addig számomra ismeretlen közegbe, miliőbe csöppentem egyik pillanatról a másikra, ez talán, azóta is meghatározza az életem.
Pontosan és tisztán emlékszem arra a napra, amikor először egy teljesen átlagos hétköznapon, az iskola folyosóján rostokolva véletlen összeakadt a tekintetem egy velem srégen éppen telefonáló középmagas, akkoriban 30-as éveinek elején járó, szőke, kissé borostás, feltűnően elegáns és nagyon-nagyon kék szempár gazdájával. Az egész napból nem is nagyon maradt meg más, csak az az átható, fürkésző, érdeklődő és rendkívülien különleges kék írisz, ami szintén sokáig követte az enyémet. Különleges élmény volt, ha lehet így nevezni, előtte így még nem nézett rám senki, egyszerűnek tűnt mégis több volt benne, mint azt akkoriban gondolhattam volna. A kék szempár emléke az azt követő napokban is valamiféle jól eső érzéssel töltött el, bármikor eszembe jutott. Kifejezetten vonzónak találtam a helyzetet és a szempár birtokosát is. De akkor még nem tudhattam?.
A következő héten a barátnőimmel szokásos módon az előadóban vártuk, hogy kezdődjön az óra, amelyből ez volt az első a félévben. A szokásos csevegős, divatról, bulikról beszélgetős szünet után, váratlanul megérkezett a számomra már ?jól? ismert öltönyös fickó a nagyon kék szemeivel, mint az adott tantárgyam és az intézet szekció vezetőjének személyében. (Szégyen nem szégyen, én akkor tudtam meg, hogy vezető beosztású M. tanár-úr, a borostás vidám arc tulajdonosa egyáltalán létezik, és ő tanít is)
Abban a félévben sok- sok órán keresztül nézhettem büntetlenül a tanár-úr elmondhatatlanul vonzó kék szemeit, és ami azt illeti, elég sokszor kaptam azon, hogy mintha ő is nagyobb figyelmet szentelt volna az én tekintetemnek. Bár ez akkoriban talán eltúlzott gondolat lehetett a részemről, kicsit jó volt bele élnem magam, talán túlidealizálhattam a szituációt, minden esetre kellemes emlékként maradtak meg az órák és az általam viszonzottnak vélt pillantások.
Eltelt még két félév, az utolsó szemeszteremet töltöttem az iskolában, amikor a záró vizsga előtt pár hónappal, a barátnőimmel egy feszült hét levezetéseként a helyi szórakozó helyre mentünk egy kicsit kiengedni a fáradt gőzt.
Nem volt különösebben nagy buli, csak a szokásos beszélgetős, táncolós összejövetel, mi is a lányokkal a szokásos ?világmegváltós? beszélgetéseket folytattunk.
Éjfél után nem sokkal, mikor már többen fáradtságra hivatkozva haza indultak a társaságból, én és még két barátnőm úgy döntöttünk, mi maradtunk még egy kicsit. A további társasági élet fenntartása érdekében, némi italért indultam a pulthoz, ahol elképesztően nagy sor állt, én pedig egy kicsit tolakodva próbáltam előre haladni. Végre a pulthoz küzdöttem magam és vártam a rendelésemet, amikor az elkészült, épp egyszerre nyúltam a mellettem álló férfival az italokért, azok pedig kiömlöttek? mint kiderült ő is azt hitte, hogy az azok az ő általa kikért frissítők, a zajban és pultnál lévő káoszban előfordul az ilyesmi. Ebből némi kavarodás alakult. A birtok helyzeteket gyorsan letisztázva felpillantottam a ?szomszédra? és akkor derült égből villámcsapásként ért, hogy az alkalmi ?ital-bitorlóm? nem más volt, mint a kékszemű szörny, M. tanár-úr. A kölcsönös felismerés és egy zavart mosoly után felajánlotta, hogy ha már így alakult, akkor segít kivinni a közben újra töltött poharakat az asztalunkhoz, szerinte ennyivel tartozik, amiért a sok sorba állás után kellemetlen helyzetbe hozott és hát nehogy miatta szomjazzanak a kedves diákok.
Nem tiltakoztam, elfogadtam az ajánlatát, és amíg ki szervíroztuk a szórakozóhely kert részében álló asztalokhoz az italt, beszédbe elegyedtünk, általános tanulmányokkal kapcsolatos dolgokról, diplomáról, a szokásos közhelyes témákról. Az asztalunkhoz érve, a lányok enyhe meglepődése érezhető volt, nagy mosollyal fogadtak. M. tanár-úr viszont nem szívódott fel azonnal, hanem további kérdéseket intézett hozzám, amiket készségesen megválaszoltam, az elején kissé feszengve aztán egyre oldottabban társalogtunk, ami az éjjel során egészen hosszúra nyúlt.
Kifejezetten szimpatikus egyénisége volt, sziporkázó humorral, de kellő komolysággal, a szakmája iránti feltétlen elkötelezettséggel. Imponáló volt mindaz, amit mondott, a lelkesedése, a tapasztalata, az irántam tanúsított érdeklődése, a lazasága, minden, ami közvetlenné mégis olyan megközelíthetetlenné tette és persze az a letörölhetetlen átható mosoly, még a szeme is mosolygott. Kiválóan elbeszélgettünk nem csak a szakmabeli témákban, hanem az élet egyéb más területein is jól értesült volt, az intellektualitása páratlanul elragadó volt. Jó érzés volt egy kicsit jobban megismerni az enyémhez igen hasonló érdeklődési körét, és a világról alkotott véleményének egy egészen kis részletét. Az ő baráti köre már a beszélgetés elején jelezte, hogy elindulnak máshová, így Ő ott maradt velünk. Az este végére már csak szinte ketten beszélgettünk, hajnal volt már és ideje volt indulni.
Az albérletem felé tartva szinte a legnagyobb természetességgel jött velem és folytattuk az elkezdett közvetlen beszélgetést. Egészen a házig kísért, majd kissé zavartan elnézést kért, amiért így alakult, nem akart tolakodó lenni, csupán annyira bele merült a velem való kommunikációba, hogy elfeledkezett egy kicsit önmagáról kérte, ne tartsam illetlennek. Búcsúzáskor kicsit közelebb húzódott hozzám, még egyszer elnézést kért, és megköszönte a kellemes estét és a társaságomat. Én pedig csak mosolyogtam, ő pedig egy pillanatra megtorpant, majd egy félre húzott mosolyt intézett felém és elindult vissza.
Természetesen magamban én örültem is, hogy nem egyedül kellett haza ballagnom, és mondanom sem kell másnap egész nap nem hagyott nyugodni a dolog, mert annyira pozitívan éltem meg ezt a váratlan estét, kifejezetten szimpatikussá vált számomra az átbeszélgetett pár óra alatt. Azok a kifejező kék szemek sokáig nem hagytak nyugodni, és persze a tény, hogy mindemellett ő a TANÁROM, nem egy átlagos férfi, akit csak úgy megismertem egy szórakozó helyen és megkedveltem, hanem a tanárom! Ez volt a szomorú tény. Egy ideig igen csak bántott, hiszen ha nem lett volna az oktatóm, talán jó kezdete is lehetett volna egy bimbózó kapcsolatnak. Soha előtte nem volt még ennyire meghatározó beszélgetés élményem senkivel, de nyilván a helyzet abszurditása csírájában fojtotta el bennem a vágyakozást. A tanulásba temettem magam, igyekeztem nem gondolni rá.
Az államvizsga előtti hónapokban azonban többször összetalálkoztam vele véletlenül az iskolaépületben, minden alkalommal érdeklődött hogylétem felől, mindig beszélgettünk, ha nem is sokáig, de pár percet biztosan szánt rám ezer dolga mellett, és fürkészett azzal a nagy óceán szemével és mosolygott, szinte állandóan, amíg velem társalgott.
Aztán eljött a nagy nap, sikeresen levizsgáztam és elérkezett a diploma osztás napja. Ő is ott volt, mint minden más jelentős vezetőségi tag, sőt diploma átvételkor Vele is kezet fogtam, Ő pedig mosolygott azzal a csibészes félmosolyával és közelebb hajolva hozzám örömmel gratulált.
Az ünnepély lecsengése után, az utolsó perceimet töltöttem az épületben, fotózkodtam a családommal, a talárban a barátnőkkel, amolyan szokásos végzős- örülős, méltó befejezése volt a tanulmányaimnak. Épp a soromat vártam, hogy leadjam a bérelt taláromat és a diploma átvételi igazolást, amikor M. tanár-úr sietős léptekkel közeledett felém.
Félre hívott, említette, hogy már aggódott, nehogy ne legyek itt, mert már régóta fel szeretné ajánlani, de most vált aktuálissá, hogy ha gondolom, akkor segít nekem munkát találni, vannak ismerősei, akiknek nagyon szívesen ajánlana, mint friss diplomás munkaerő, és nagyon szeretné, ha segíthetne nekem. Természetesen elfogadtam a felajánlott lehetőséget és kimondottan jól esett, de persze meg is lepődtem, nem számítottam ilyesmire egyáltalán. Fülig ért a szám, úgy mosolyogtam, ő meg csak nézett rám és mosolygott viszont. Legszívesebben megöleltem volna, úgy igazán nagyon.
De nyilván a kötelező távolságtartás miatt csak gyorsan elérhetőséget cseréltünk, és ígérte, hogy megkeres még a héten, elbúcsúztunk, én pedig mentem tovább ünnepelni a családdal, barátokkal a jól megérdemelt diplomámat.
Valahol itt szűnt meg köztünk, az addig húzódó erős és gátló tanár-diák viszony.
Napokkal később, miután lecsengett a diploma osztás izgalma, a pár napig tartó diadal ittas ünneplés, családi vacsorák, kicsit pihenősebbre vettem a figurát volt mit kipihennem. Épp valami kevéssé hasznos dolgot csináltam, amikor csörgött a telefonom, M. volt az. Nagyot dobbant a szívem, zavarban voltam, de felvettem a telefont. M. a szokásos kedves, még a telefonon át is jól hallhatóan vidám hangulatban köszöntött, említette, hogy ahogy ígérte sikerült beszélnie az egyik kollégájával és úgy tűnik, segítségemre lehet a munkahelytalálásban és hogy, találkozzunk, a héten egy kávé mellett megbeszéljük a további teendőimet.
A telefonbeszélgetés után erősen feldobott hangulatba kerültem, a legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni, hogy tanulmányaim végeztével ilyen nagy szerencsém lesz, mert talán nem kell majd szembe néznem a munkakeresés, az esetleges munkanélküliség rémével, és persze, hogy mindezt a végtelenül szimpatikus kékszemű öltönyös úriember intézte nekem, és hogy, még a héten újra találkozhatom vele, hát ez már csak hab volt a tortán.
Csigalassúsággal teltek a napok, én pedig már türelmetlenül vártam a találkozást.
Egy hangulatos kis kávézóban láttam viszont újra, a főiskolám városában, mint mindig tökéletesen festett. Az öltöny, az ing, az a laza elegancia tökéletesen passzolt az őt viselő ízig-vérig férfihoz. Talán ez a kifinomult férfias kisugárzás is hozzá járult ahhoz, hogy az egy ideje bennem szunnyadó tagadhatatlan vonzalmat iránta újra felborzolja. Jó hangulatban telt a délután, átbeszéltük a lehetőségeimet, hogy kit és hol tudok elérni és hová küldhetem az önéletrajzomat. A beszélgetés ?hivatalos? részén túl lendülve, tökéletes természetességgel követték egymást a témák, nevettünk, elmélkedtünk. Már egészen beesteledett, és ilyen apropóból meginvitált egy vacsorára, nekem nem volt ellenemre, hiszen csak úgy repült a közösen eltöltött idő és meg is éheztem ez alatt. Egy kis borozással egybekötött vacsora után, kicsit becsiccsentve épp egy tréfás megjegyzésén derültem, amikor hirtelen megjegyezte, hogy mennyire, de mennyire életteli és gyönyörű a mosolyom. Soha ezek előtt nem fejezte ki magát ennyire nyíltan, mindig virágnyelven beszélt, ha a tetszését nyilvánította ki velem kapcsolatban, de ez nagyon váratlanul hatott, láthatóan még őt magát is meglepte a kimondott bók. Én kissé zavarba jöttem, de egy újabb mókás sztorival próbáltam mindezt kezelni és leplezni és persze mosolyogtam, mint a tejbe-tök. Az egész estét együtt töltöttük, beszélgettünk, boroztunk, majd hirtelen ötlettől vezérelve ellátogattunk arra a szórakozóhelyre, ahol már egyszer egy éjjelt átbeszélgettünk. A legnagyobb természetességgel viselkedtünk egymás társaságában, nem volt semmi feszengés, mintha minden hétvégét együtt töltöttük volna, annyira megszokottnak hatott. Kötetlen és immár eléggé közvetlen kapcsolat volt kibontakozóban. Egyre több volt a véletlen érintés, rajtam felejtett merengő pillantás, és a témák is már jóval eltértek a szokásosaktól. Óvatosan kipuhatolta, hogy jó ideje már egyedül vagyok, párkapcsolataim az egyetemi éveim során nem igazán működtek különböző okok miatt. Róla is kiderült, hogy bár egyszer már eljegyzett egy hölgyet, de még időben meggondolták magukat, és az óta sem volt említésre méltó kapcsolata, a munkahelyi, iskolai elfoglaltságai miatt. Egész éjjel valami ösztönös erő hajtott minket egymáshoz egyre közelebb, furcsa volt, hogy bár nem találkoztunk sokat, de azok mindig elhúzódtak, mintha nem tudtunk volna egymástól elszakadni, mindig adódott egy téma, egy szituáció, ami miatt egyre- egyre többet akartunk a másikból megismerni. Az este során táncoltunk is, soha ennyire felhőtlenül nem éreztem még magam senkivel, nem volt tolakodó, sőt én is vágytam minden lopott érintésére, akkor ott valami elindult köztünk. Maximálisan önmagam lehettem mellette, és jó volt együtt kibontakozni egymásnak.
Ismét hazáig kísért, de most már nem kért elnézést, tervezte, hogy velem jön. A kapuban még beszélgettünk, majd én már a fáradtságtól kimerülve búcsúzkodni kezdtem. Már indultam volna be, amikor utánam szólt, hogy Anna várj!- látszott, hogy valamin őrlődik, aztán csak úgy hirtelen magához ölelt, a hajamba fúrta az arcát, így álltunk egy picit, majd nagyot sóhajtott, ellépett tőlem és jó éjszakát kívánt.
Az ominózus este után többet nem hallottam felőle, hetekig nem keresett, mintha nem is történt volna semmi, felszívódott, én pedig nem értettem az egészet, elindult valami, mindketten jól szórakozunk egymás társaságában, érezhető volt valami vibrálás közöttünk, de előre lépés nem történt. Megrekedtünk egy szinten, én pedig nagyon nem értettem a reakcióját, pontosabban azt, hogy miért kellett, hogy így alakuljon. Egyik napról a másikra, a mennyből a pokolba süllyedtem. Kerestem az okokat, naivnak éreztem magam. Nem tudtam megérteni, hogy mért történt mind ez... Az egészben a tehetetlenség volt a legrosszabb. Talán túl hamar kezdtem el érezni, talán valami felsőbb erő nem akarta, hogy annyira boldog legyek, mint az elmúlt közös estén. Túl jól alakult minden. Magatehetetlenül ültem és bámultam a laptopom képernyőjét, és vártam, hogy JOBB legyen, hogy végre érkezzen valami hír, egy apró, pici sugallat, egy halvány kis valami, de ez nem történt meg.
Egy otthon töltött hétvége után, úgy döntöttem, nem kínzom magam tovább, felülkerekedek a helyzeten, és élem tovább az életem. Úgy ítéltem meg, hogy talán túl sokat láttam bele a helyzetbe, és valószínű, hogy csak nekem jelentett annyit az a természetes összhang, ami köztünk volt. Túl idealizáltam, ő egy jó tanárom volt és semmi több. Beadtam a megfelelő helyre az önéletrajzom, elintéztem minden szükséges papírt, és vártam a visszajelzést.
Ez meg is érkezett, napokon belül válaszoltak az M. által megadott cégtől, behívtak állásinterjúra. Annyira szerettem volna megosztani mindezt vele is, és megköszönni, de a női büszkeségem nem hagyta, én sosem voltam az a típus, aki mások után koslat. Önálló voltam, ha valakinek nem kellettem, akkor azt tudomásul vettem és tovább léptem. Egyszer próbáltam hívni, de a szám már nem élt, így egy e-mailt azért küldtem neki, tárgyilagosan megköszöntem a segítségét, és minden jót kívántam.
A sikeres állásinterjút követő pár hét után, egy kezdő mérnök számára egészen kecsegtető lehetőséget kaptam, egy világ szinten elismert és több országban tevékenykedő cég alkalmazottja lettem, egy baráti légkörű csapat lelkes tagjaként kezdtem az új életem fent a fővárosban.
A munkámmal sok szakmai jellegű továbbképzés is járt, fontos volt a napra készség, az új technológiák ismerete. Mivel kitűnően beszélek középiskolás korom óta angolul, így újoncként a cég rögtön bedobott a mély vízbe (bár a vállalat rendszerint fogadott és küldött külföldi kollégákat, ez is a globális beállítottságuk része volt), így adódott az, hogy egy két hetes amerikai tanfolyamon, konferencián kellett részt vennem és a cég által küldött kis csapattal a hazai vállalatot képviselnem.
Soha előtte még nem voltam ilyen távol az otthonomtól, így nyilván hatalmas izgalommal vártam az utazást és a számomra új és félelmetesnek tűnő nagy kihívást. Szerencsére a velem együtt utazó 5 fős csapat nagyon közvetlen és barátságos volt, Bálinttal az egyik szintén kezdő munkatársammal kifejezetten jól kijöttünk. Valahogy összekovácsolt minket az ismeretlentől való félelem, és az, hogy ő is hasonlóan tapasztalatlan volt még, mint én. Az egész repülőutat átbeszélgettük, jó humorú, kedves és szimpatikus egyénisége volt, jól esett, hogy volt kivel megosztanom a gondolataimat.
A hotel, ami kint létünk alatt biztosította a szállást, mesés volt, az érkezés napján az utazástól elcsigázottan a 9 órás időeltolódás zavarában kellően elfáradtunk, de azért a kis csapattal még vacsoráztunk a szálloda éttermében és koccintottunk egyet a közös amerikai kiruccanásunkra.
Másnap a délelőttünk még szabad volt, pont az akklimatizálódás miatt, így a délelőttöt javarészt alvással és egy jó kis fürdővel töltöttem, illetve Bálinttal reggeliztünk. Közvetlensége, kedvessége hamar megfogott, felszabadultan éreztem magam mellette, ő pedig mindig nagyon figyelmes volt velem szemben, sokat törődött velem, ami igazán jól esett, mert nem éreztem magam olyan elveszettnek az új helyzetekben. Az első pár nap elég intenzív oktatással telt, a világ minden pontjáról érkeztek hasonlóan fiatal és lelkes kollégák, akik szintén tanulni jöttek, összességében az előadások interaktívsága hatékony és élvezetes volt.
Délután és este is mindig volt bőven szabad időnk, ami alatt többnyire a hazai teammel, de többször csak ketten Bálinttal szerveztünk a városban programokat.
Felhőtlenül boldognak éreztem magam, volt egy csúcs szuper munkahelyem, kint voltam a világ egyik legizgalmasabb városába, tanulhattam, jó társágban voltam, soha nem álmodhattam volna magamnak jobbat. Csak a szerelem hiányzott, bár Bálinttal nagyon egy hullámhosszon voltunk, nem tudtam még, hogy hová vezethet a mi kapcsolatunk, vagy, hogy milyen irányt vehet?
Az első hét hamar eltelt, szombatra egy kötelező nagy közös vacsora volt a programban résztvevőknek hirdetve. Szombat délelőtt a lányokkal a belvárosban igazi amerikai csajokká avanzsáltunk, vásároltunk, kihasználtuk a szálloda által biztosított wellness szolgáltatásokat, készültünk az estére. A vacsora előtt Bálint várt, belém karolt és úgy mentünk le a hotel halljába, ahol már a szépen terített asztalok vártak és már több tucat vendég duruzsolása hatotta át a termet. Mindenki öltönyben, elegáns és csinos ruhában, egy igazi hamisítatlan amerikai céges buli volt sok különböző nemzetiségű emberrel, hamisítatlan grandiózus amerikai vendégszeretettel. A mi kis csapatunk egy asztalnál foglalt helyet, koccintottunk, elfogyasztottuk a vacsorát, és kellemes hangulatban szórakoztunk. Könnyednek, magabiztosnak és gondtalannak éreztem magam, sok fontos emberrel beszélgettem, számos új ismeretséget kötöttem, remekül telt az idő. Az esti program része volt még a cég amerikai divíziójának, a szakmai továbbképzés kitalálójának és szervezőjének a beszéde, köszöntője. Mindenki elfoglalta a helyét, és vártunk.
Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor a terem végén található emelvényre fellépett a divízió elnöke, a hihetetlenül kék szemű, borostás és nagyon vigyorgó Mr. M.! Nem hittem a szememnek, azt hittem szellemet látok, elképzelni sem tudtam, hogy ilyen velem előfordulhat, hogy a volt tanárom, legkedvesebb beszélgető társam, az álom pasim, egy amerikai szakmai út céges buliján, mint a cég egyik vezetője velem szemben áll, és mosolyog, azzal a hamisítatlan, M. tanáruras mosolyával, ahogyan csak ő tud. Felfoghatatlan volt, ott volt velem egy légtérben, és észrevett, és az én szívem pedig ki akart esni a helyéről. Egyszerre éreztem szárnyaló boldogságot, és mélységes haragot. Eszembe jutottak a beszélgetések, a találkozások, az ölelése és az is, hogy több mint fél éve nyomtalanul eltűnt az életemből, se szó se beszéd. Utáltam és szerettem egyszerre. Izgatott voltam, mint egy kis óvodás, pedig abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán lesz módunk beszélni.
Azt pedig nem is értettem, hogy hogy mosolyoghatott ennyire fesztelenül, amikor én annyira, de annyira mérges voltam rá.
Nem emlékszem pontosan a rövid beszédre, nem tudtam rá figyelni, csak a temérdek gondolat cikázott a fejemben oda vissza. Totálisan abszurd helyzetbe kerültem, amit az agyam csak lassan tudott felfogni. Bálint észre is vette zavarodottságomat, kérdezte, hogy jól vagyok-e mert sápadtnak tűnök. Mondtam, hogy minden rendben, csak a fáradtság miatt van. Átkarolta a derekam, és kissé magához húzott, és halkan megjegyezte, hogy lassan úgy is ideje lesz már lepihennünk. Ez a többes-szám használata megütötte a fülem, de még mindig nem foglalkoztatott annyira, mint a velem szemben álló operatív vezérigazgató úr, a tagadhatatlanul vonzó, immáron Mr. kaliforniai M.
A beszéd végeztével mindenki tapsolt, éljenzett, aztán folytatódott az est a megszokott medrében. Az asztalunknál nagy volt a lelkesedés, mindenki arról kezdet el fecsegni, hogy milyen jó dolog, hogy az itteni vezérigazgató magyar származású, és hogy nem rég még Magyarországon dolgozott, és még sok más, amire nem tudtam oda figyelni, összeolvadtak a szavak, mert akkor tudatosodott bennem, hogy azt, hogy M. itt lesz, azt rajtam kívül mindenki tudta?. hát valóban nem voltam jól felkészült a programokból. Az eddigi jó hangulatom viszont, kezdett rohamosan alábbhagyni, kissé szánalmasnak ítéltem meg a helyzetem, hogy én az apró kis porszem, Anna a vidéki város főiskolájának, jelentéktelen friss diplomás ex-hallgatója, mi a fenét képzeltem magamról?? Hogy, majd esetleg felkeltem az érdeklődését, egy olyan kaliberű férfinak, mint M? Nyilván nem tudhattam, de akkor is mennyire idióta voltam, hogy bármit is bele képzeltem az együtt töltött időbe, ki vagyok én, hogy egyáltalán haragudjak rá az miatt, hogy nem keresett, mikor lehet, azt sem tudja már, hogy ki vagyok. Hány és hány alkalommal tölthetett el így időt más lányokkal, nőkkel, és ezért még jogom sincs utálni.
Mindig is jól értettem a saját hangulatom percek alatti negatívvá fokozásához,az önsajnálathoz, de ez most ténylegesen nagyon jól sikerült. Abszolút nullának éreztem magam, és ezen már az sem segített, hogy épp Amerika napos oldalán egy szuper céges bulin veszek részt? ezen a nyomorúságos tényen semmi, de semmi nem tudott változtatni. Megsemmisülten ültem és ostoroztam magam, a saját butaságom miatt. Bálint észrevette és felajánlotta, hogy felkísér a szobámhoz, mert eléggé rosszul festek és, hogy biztos fáradt vagyok. Ellenkezni, sem beleegyezni nem volt kedvem, fogtam magam felálltam és elindultunk. Nem kevés időbe tellett mire a tömegen keresztül a kicsit szellősebb előtérbe jutottunk, minden vágyam volt, hogy végre egyedül lehessek a szobámban a gondolataimmal. Erősen koncentráltam minden lépésemre, nehogy elsírjam magam, amikor a hátunk mögül valaki szólított!
- Anna! Anna! Kérlek, várj meg!- Annyira ismerősen csengett ez a pár szó, hátra néztem és Ő volt ott, mosolygott és nézett rám a nagy szemeivel. ? ezt már tényleg nem akartam elhinni.
- Anna, de örülök, hogy látlak, alig vártam már a mai napot, bíztam benne, hogy téged is elküldenek majd ide! Van kedved egy kicsit beszélgetni? ? mondta mindezt annyira könnyeden, mintha nem telt el volna több mint fél év, azóta amióta utoljára beszéltünk.
Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam, Bálint kérdően nézett ránk, abszolút nem értette a helyzetet, nyilván nem is láthatott bele. Első felindulásból legszívesebben azt mondtam volna, hogy hagyjon békén, nem akarok beszélni se vele se senkivel, miért beszélnék vele, meg egyáltalán minek?
Aztán a másik pillanatban meg ránéztem és nem tudtam nemet mondani, nem túlhatározottan, de igent mondtam. Bálintnak megköszöntem a kedvességét, hogy törődött velem, de ha nincs ellenére, akkor kicsit beszélgetnék M-el. Láthatóan nem örült neki, de nem igazán tudott mást tenni, ott hagyott engem és Mr. tökéletes vagyok M-et kettesben.
- Anna, annyira jó téged látni, már kiszúrtalak a tömegben is, reméltem, hogy el tudok szakadni a kötelező köröktől, legalább annyira, hogy beszéljünk pár szót. Hogy érzed magad? Milyen a szakmai út? És egyáltalán, hogy vagy?
- Igazán kedves tőled, hogy így érdeklődsz- mondtam hallhatóan nem túl nagy lelkesedéssel, sőt némi sértődöttség is átsejlett a szavak mögül. ? Köszönöm jól vagyok, és nagyon jól érzem itt magam (pontosabban már csak éreztem - de ezt neki nem mondtam) sokat tanulok, de eléggé fáradtnak is érzem magam ? mondtam enyhén utalva rá, hogy nem kívánok sokáig beszélgetni.
- Jól érzem, hogy valamiért neheztelsz rám?
Na bumm? erre most mit kéne válaszoljak? Csak egy udvarias- Á egyáltalán nem-et vetettem oda, de nem hagyta ennyiben, kérte, hogy tartsak vele az erkélyre, ott kicsit nyugodtabb a légkör, és talán őt sem találják majd meg lépten - nyomon ismerősök, kollégák.
- Azt hiszem, magyarázattal tartozom Neked- kezdte, mikor kiértünk a kellemesen hűvös teraszra.
- Magyarázattal? Nekem? Ugyan, miért kéne magyarázkodnod? ? adtam a teljesen naivat, aki nem tudja, miről van szó, bár pontosan nem is tudhattam, viszont sejtésem az volt?
- Meg kaptam azt a köszönő e-mailt, amit küldtél a munkával kapcsolatban, és én nem válaszoltam rá! És sajnos, azóta sem tettem meg ezt, de hidd el jó okom volt rá. ? nézett rám bűnbánó tekintettel.
- Ó igazán nem történt semmi egy e-mailből ne csinálj lelki ügyet, gondoltam, hogy sok a dolgod, meg hát amúgy is, én tartoztam neked köszönettel, a segítségeddel ennél a cégnél dolgozhatok, ennél jobb dolog sohasem történt velem. Mivel te csak a munkádat végezted, illetve kedvesen segítettél egy volt diákodnak, már így is bőven többet tettél, mint amit bárki elvárt volna, vagy mint, ahogy azt én megérdemeltem volna, nem tartoztál ?válaszadási? kötelezettséggel ? Mondtam teljes nyugodtságot színlelve, de belül nem így gondoltam? Buta, buta Anna!!! Csak saját magadnak köszönheted ezt az egészet, te kis naiv liba! Nyilván Ő nem tudhatta, hogy neked mennyit jelentett az a sok átbeszélgetett, át nevetett óra, és minden, amit érted tett. Neki csak egy diák vagyok a több száz tanítványa közül, akinek módjában állt segíteni. Ennyi, semmivel sem több! Sajnos a szakmai tudáshoz és a diplomához, nem jár pluszba ugyanilyen fejlett érzelmi intelligencia? ez van.
- Egy kicsit zűrös vagyok mostanság ? mondta, és ezzel visszarángatott a jelenbe- sajnos az áttelepülésem ide Kaliforniába, nem zajlott zökkenőmentesen. Akkoriban még nem beszélhettem erről, napok leforgása alatt alakult minden úgy, ahogy most van. Ettől nyilván még válaszolhattam volna?.
- Szóval akkoriban költöztél át? Mi lett a sulival, az ottani pozícióddal? Felhagytad a tanítást?
- Nehezen, de igen, már előtte is több helyen dolgoztam, többek közt itt a cégnél is, ahol most tulajdonképpen kollégák vagyunk! Én is onnan indultam, ahol most Te vagy, csak jött ez a felkérés, amit nem utasíthattam vissza. Így se iskola, se tanítás, és egy jó ideig Magyarország se. Persze nem panaszkodom, a lehető legjobb helyen vagyok, talán jobban hozzám illő helyen, mint valaha, de nehéz, nagyon - nagyon nehéz volt ott hagyni csapot - papot. Nem erős oldalam a búcsúzás, így még a közvetlen környezetem is csak már az induláskor tudta meg, hogy bizonytalan ideig itt veszem át a cégvezetést. Azóta pedig fenekestül fordult meg velem a világ! Ezért is örülök, hogy látlak, mert vissza idézed az otthont, jó végre egy magyar ajkú ismerőssel beszélgetni, főleg aki annyira dekoratív jelenség, mint Te!
Innentől fogva, fokról fokra világosodtak meg dolgok előttem. Hagytam, hogy meggyőzzön, hogy beszéljen, és ahogy haladt a beszélgetés, egyre jobban költözött vissza belém a lelkesedés, és talán a bizakodás is, hogy talán mégsem tévedtem akkorát.
Mint kiderült M. ?kényszerből? és váratlanul át települt a világ másik végére, ahol ezer és ezer megoldandó problémája és feladata volt, van és lesz is. Az ideje az elmúlt időszakba szinte percről percre be volt osztva, ideje sem volt a múlttal foglalkozni, előre kellett néznie, és helyt állnia maximálisan, hogy vezetőinek és persze önmagának is megfelelhessen. Így érte el azt, hogy mostanra sikerült egy szép kis külvárosi házat vennie, nagyjából kialakult a napi rutinja, kezdi biztosabbnak érezni a helyét és élvezni az új helyzetet, amire eddig nem volt lehetősége, sem ideje.
Mindig is sejtettem, hogy következetes és áldozat kész emberrel van dolgom, de, hogy ennyire, ezt magam sem gondoltam volna soha. Eddig is felnéztem rá, de ezek után még inkább, csodáltam és büszke is voltam rá.
Sokat és sok mindenről beszéltünk, ahogy eddig is, fokozatosan épült bennem vissza minden, totál rá hangolódtam ismét, és ezúttal már ő is nyíltabb volt velem. Nem tudom mi változhatott benne, de az este végén megkérdezte, hogy lenne-e kedvem a napokban a szabadidőmet vele tölteni, mert, hogy olyan szívesen bemutatná az itteni kis életét.
Így történt, hogy a következő héten szinte minden nap, képzés után értem jött és minden nap más és más fantasztikus ötlettel állt elő (séták, céglátogatás, tengerpart, múzeumok, éttermek). Kedves volt és elragadó, és laza és oldott és közvetlen és csábító. Mesés napok voltak. Egymásra hangolódtunk, boldog voltam, élveztük egymás társaságát, sokat nevettünk, érezhetővé vált a köztünk lévő vibrálás, de érintéseknél, ártatlan bókok és flörtön kívül semmi sem történt. Egyik este úgy alakult, hogy meghívott hozzá egy kis barbecue-ra, hogy hódoljunk az amerikai szenvedélynek mi is egy kicsit. Meghívta a ,magyar csapatot és pár barátját is, családias kis körben töltöttük az estét.
A vendégek eltávozása után én még maradtam, hogy segítsek rendet tenni, kicsit pakolgatni. Nagyon otthonosan éreztem magam nála, szimpatikus, jó elrendezésű, barátságos tipikus tengerparti házban lakott egy lakónegyedben. Rendezett volt minden, elegáns, mint amilyen a birtokosa is.
Pakolgatás közben előkerült egy üveg helyi bor is, koccintottunk, beszélgettünk mintha mindig is ezt szoktuk volna meg. Tökéletes este volt, jól éreztem magam, felmerült a tény, hogy már csak pár nap és repülök haza, mi az, amit érdemes lenne még megnéznem, amíg itt vagyok, de lassacskán úgy éreztem itt az ideje taxit hívnom és visszaindulnom a hotelba, nem akartam fáradt lenni másnap és nem akartam még nehezebbé tenni a közelgő búcsú napját. Kértem, hogy segítsen taxit hívni, láttam rajta, hogy őrlődik valamin, de végül is a kezembe adta a telefont. Már tárcsázni akartam a számot, mikor mégis határozottan oda lépett hozzám, kivette a kezemből a telefont, mélyen a szemembe nézett, és kérte, hogy ne menjek el, azt szeretné, ha még itt maradnék vele. Néztem rá kérdően, ez eléggé váratlanul ért, bár nem tagadom jól esett és én is szívesen töltöttem vele minden percet, bár elrettentett a tény, hogy hamarosan mindennek vége lesz. Féltem, hogy majd ha távol leszünk egymástól, akkor majd szenvedek. De nem volt időm gondolkodni sem pedig válaszolni, mert a másik pillanatban felkapott, és a legközelebbi kanapéhoz cipelt, és kijelentette, hogy nem mehetek sehová és ezzel a lendülettel szájon csókolt. Csodálatos volt, visszacsókoltam és ez így ment egész éjjel?sokszor. Elemi erővel tört rám az a vonzalom, az a szerelem, amit azóta is érzek iránta. Egész éjjel vele voltam, együtt voltunk, élveztük egymás társaságát, szerettük egymást. Hagytuk kiteljesedni kettőnk kapcsolatát, és apránként betölteni, azt az óriási űrt, ami eleinte kettőnk közt tátongott.
Éjjel egymás mellett fekve, megvallotta, hogy az első pillanattól fogva vonzódott hozzám, amióta csak ismer. Csak nem tudott ezzel mit kezdeni, mint tanár nem léphetett irányomba, hiába is tartott elbűvölőnek, én a diákja voltam. Aztán, ahogy jobban megismert, egyre jobban félt a benne kialakuló érzelmektől, a tetejébe jött még ez a külföldi kiküldetés is, így jobbnak látta, ha a háttérben marad és az életre bízta, hogy majd rendeződnek a dolgok valamilyen irányba. Titkon azért remélte, hogy majd újra találkozunk, és majd mindent elmondhat nekem, igyekezett úgy intézni a dolgokat, hogy bekerüljek az utazó magyar küldöttségbe. És sikerült, újra találkoztunk, és végre a magáénak tudhatott, soha nem vágyott jobban nőre, mint rám, ami őt is meglepte és most már soha, de soha nem akar elengedni maga mellől. Ezen az estén véglegesen megpecsételődött a sorsunk.
Azóta gyökeresen megváltozott az én életem is. A konferencia végén, fájdalmas búcsút követően haza repültem Magyarországra, de mindketten tudtuk, lélekben már nem szakadunk el egymástól.
Még egy gyötrelmes fél év telt el éjjelenkénti videó beszélgetésekkel, tervezéssel, és sok szervezés, magyarázkodás, papírmunka után, immáron 5. éve én is kint élek Amerika nyugati partjainál, mint Mrs. M, és első közös gyermekünket várjuk felhőtlen boldogságban.
Hosszú út vezetett idáig, de minden perc, amit várakozással töltöttem megérte, hiszen most már csak nekem ragyog az a bizonyos izzó kék szempár és velem marad, amíg világ a világ.

A szerelmes történetet beküldte: Lillus