Szerelmes történetek

Mikor e sorokat papírra vetem körül vesz az éjszaka csendje, távolról néha hallani egy-egy elsuhanó autó hangját. A hideg fuvallatot hozó szellő bekúszik a kabáton alá. Vége az ősznek és hamarosan fehérbe öltözik a táj. Mappám a térdemen és a padon ülve nézem az alvó lakótelepi házakat.

Munkám néha lehetővé teszi, hogy ezen a padon ücsörögjek és várjam, hogy a lassan vánszorgó percek ismét csatarendbe szólítsanak. Több mint két éve ültem le először erre a padra, hogy papírra vessem emlékeim, gondolataim, érzéseim.

Egy váratlan beszélgetés és annak következményei megint írásra késztetett.
Szombat délutáni sürgés forgás, hamarosan vendég érkezik, ma éjjel nem dolgozom, tehát minden adott egy jó traccspartihoz. Vacsora után kis koccintás, talán nem kellett volna? Mivel nem fogyasztok alkoholt hamar éreztette hatását de hát egy vendég érkezése felborítja a szokásokat. Már éreztem, hogy itt a határ, mert hamarosan spicces leszek, így józanodást elősegítve elvonultam a kis irodámba. A vendéget a feleségemre és a kisebbik lányom társaságában hagytam. Meglepetésemre az irodában a nagyobbik lányom ült a fotelomban és csapkodta gépem billentyűit. Meglepett, hiszen nem szokta az én gépemet használni, hiszen a saját birodalmában egy lényegesen felszereltebb rendszer áll rendelkezésére. Úgy éreztem valami baj van, valami nyomhatja a szívét. Megkértem mondja el, hátha valami atyai jó tanáccsal segíthetek. Lassan belekezdett és elmondta mi bántja. Hajjaj a lányom szerelmes, ingoványos talajra értünk. Ebben a témában hogy adjak én tanácsot? Mégis megpróbáltam, de nem gondoltam volna, hogy olyan dolgokat fogok elmondani, amiket évek óta magamba zártam. Szeretet, szerelem témáját igen körüljártuk és elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy én tudom-e mi az a szerelem. Azt hiszem tudom. Furcsán nézett rám, megkért mondjam el. Hirtelen megrémültem. Elmondani azt a mi legbelül van? Megpróbáltam visszakozni, de valami azt súgta nyugodtan mondjam el. Megígértettem vele, hogy amit most hallani fog, arról soha senkinek nem beszélhet. Nem azért mert titok, hanem mert nem akarom vele megbántani a feleségem. Igaz tud az életem minden részletéről, de azt nem tudja, hogy leírtam és még mindig kísért a múlt. S mivel elmondani sokáig tartott volna elolvastattam lányommal Charlie történetét. A történet nagy hatással volt rá, és kibeszéltük azon részleteket, amiket nem írtam le vagy csak részben érintettem. Meglepte, hogy az élet milyen furcsaságokat, véletlen egybeeséseket rejt. Mikor megkérdezte, hogy Erika hány éves és azt válaszoltam: "Pontosan 23 évvel idősebb nálad." Nagyon meglepődött. "Egy napon születtünk?" tette fel a kérdést. "Nem, de azon a napon kellett volna megszületned"- válaszoltam. "Továbbá a húgod és Erikának a fia is szintén egy időben születtek, nem azonos napon de azonos évben és hónapban." "Tehát ez volt az a dolog, amit állandóan hajnalig irogattál?" faggatott tovább. "Igen, ezt is. De nem e miatt nem alszom soha éjszaka. A munkám nagy segítség abban, hogy ráfogjam, mért vagyok mindig ébren. Hiszen mindig éjjel dolgozom. De amiatt nem alszom éjszaka, még akkor se ha tehetném, mert nem merek. Nagyon régen kezdődött és még ma is rendszeresen van egy visszatérő álmom és azt hiszem ilyenkor még beszélek is. Igaz az évek alatt magamra erőltettem: ha elkezdek álmodni rögtön felébredek. "Ez ellen valamit tenned kell!" tanácsolta. És olyan dolgokat vette fel, amik már nekem is megfordultak a fejemben. "Találkoznod kellene vele és elbeszélgethetnétek." Ezt a tanácsot már egy orvos is javasolta, mondván ő meghallgat, de ezen a problémán csak egy ember van aki segíteni tudna, mégpedig az aki szóba sem áll velem. És hiába találkoztam vele a körülmények nem tették lehetővé, hogy megkérdezzem tőle azt az egy dolgot, ami nem hagy nyugodni." "Hívd fel telefonon"- javasolta. "Ez nem olyan egyszerű, hiszen férjes asszony!" "Akkor beszélj előbb a férjével!" "Nem hinném, hogy a férje megértené, és nem akarom a férjét magamra haragítani (mekkorát tévedtem)" "Tényleg, mit tudsz a férjéről?" "Mindent, és mégis semmit. Egy fórumon botlottam bele egy érdekes nick név alatt és itt a véleményei alapján sok mindent megtudtam róla." "Akkor találkozz Erikával a munkahelyén, oda bárki bemehet" javasolta. "Hát szerintem rögtön kidobatna a biztonsági szolgálattal, ha ezt megtenném." "Ennyire nem gyűlölhet." "Sajnos én meg az hiszem hogy igen és ez az a dolog amit megszeretnék tudni: hogy miért?" "Valami módon mégiscsak beszélned kellene vele, mert ezeknek az álmoknak véget kell vetni. Valahogy még egyszer találkoznotok kellene! Ígérd meg, hogy beszélsz vele, ígérd meg, hogy valahogy megkeresed!" Megígértem, hogy ezen a nyáron, ha törik, ha szakad sort kerítek rá (milyen könnyelmű ígéret, mennyire betarthatatlan). De van egy apró fénysugár, hiszen azóta már egyszer láttam.

Történt egy reggel, hogy a műszakból ismét azon a környéken végeztem ahol Erikáék laknak. Kényelmesen sétáltam a központban levő buszvégállomás felé, az időjárástól függetlenül mindig légyalogolóm ezt a három megállót sosem várom meg a járatott. De a mai reggel mégis tartogatott egy kis meglepetést. Kisebb kereszteződésben álltam és vártam, hogy áthaladhassak. A mellékutcából lépet ki elém a kereszteződés túloldalán. Telefont tartó keze eltakarta az arcát, mégis rögtön megismertem. Mivel ugyan abba az irányba indult amerre én is tartottam, megindultam pár lépéssel mögötte. Utolérjem megszólítsam? Többször tettem fel magamnak a kérdést, nem tudtam hirtelen eldönteni. Addig-addig töprengtem rajta míg a metró aluljárónál elnyelte a reggeli forgatag.

Elérkezett a tavaszi szünet, mindenki kikívánkozik a szabadba. Lányommal csatangoltunk kisebb ügyeket intézve, mikor arra a környékre tévedtünk, ahol Erika szülei laknak. Megemlítettem neki, hogy e mögött a ház mögött találkoztam Erikával. "Sétáljunk arra!" javasolta. Besétáltunk a parkba, de a parkban rajtunk kívül más is volt. Szöszke pöttöm kislány a kerékpározás alapjait próbálta elsajátítani nagymamája segítségével. Lányomnak elmondtam, hogy akik velünk szembe jönnek: Erika édesanyja és lánya, s mivel nem akartam velük találkozni hirtelen menekülőre fogtam a dolgot. Hogy fogok így Erikával beszélni, ha még az édesanyja elől is elmenekülök? Ez a sietség a lányomnak is feltűnt. "Nem rohanhatsz el állandóan, mert akkor ennek sohasem lesz vége." Beláttam, hogy igaza van és hogy az események elé menjek hazaérve beültünk az autóba és elkocsikáztunk oda, ahol Erikáék laknak. Végigsétáltuk a környéket, megmutattam hol dolgozik a férje, hol laknak, és a gyerekek hova járnak. Szerencsémre egyikükbe sem botlottunk bele. Pár nappal később, egyik kollegám megkért ha kocsival vagyok dobjam már haza. Addig-addig navigált míg legnagyobb meglepetésemre Erikáék háza melletti parkolóban találtam magam. Kiszállva körülnéztem és az előttünk levő park túloldalán megpillantottam amint kislányát éppen oviba kísérte. De nem nézhettem őket sokáig mert kollégám meginvitált egy reggeli friss kávéra.

Igen eldumáltuk az időt, és kezdtem fáradtnak érezni magam, irány haza. A kocsiba beülve már indítani készültem mikor hirtelen feltűnt előttem, karján átvetve lánya téli overallja. Megdermedtem, hiába volt leeresztve az ablak mégsem voltam képes ráköszönni. Néztem ahogy átmegy a parkon és azon töprengtem van e értelme annak, hogy beszéljek vele.

Beköszöntött a nyár, de Erikával mégsem sikerült találkoznom igaz nem is erőltettem. De a családtagjaival ha akartam ha nem, mégis mindenhol sikerült összefutnom.

Elmúlt a nyár és az ígéretemet nem tudtam betartani, az iskolakezdési herce-hurca miatt a lányom nem is kérdezte. Igaz nem is kellet mert ha történt valami rögtön beszámoltam róla.

Hűvösebbek lettek a reggelek, és ismét hazafelé tartottam. Munkarendem szinte havonta változik, és mostanában megint Erikáék környékén végzek. Ha akarnám akkor sem tudnám kikerülni a házuk előtti parkot mert ezen átvágva a legrövidebb, és e miatt a párhuzamos utcán szoktam végigmenni. A parkot már régen elhagytam, már látszott a fő út intenzív forgalma. Megálltam egy pillanatra, hogy elővegyem a pipám. Már tízen éve leszoktam a cigarettáról, de néha a pipával füstfelhőbe burkolom magam. A délutáni programokon gondolkodtam, közben megtömtem a pipám. Meggyújtani azonban már nem volt lehetőségem. Egy hang egy beszédfoszlány úgy ért mit az ostorcsapás. Hirtelen elindultam, de egy pillanatra hátranéztem. Erika és a családja jött mögöttem. Meggyorsítottam lépteim nehogy beérjenek és csak a fő út kereszteződésénél mertem ismét hátra pillantani. Senki nem jött mögöttem. Most mit csináljak, merre menjek? Nem akarok találkozni velük. Hirtelen ötletként felhívtam a lányom. Elmondtam mi történt, hogy majdnem összefutottunk, de szerencsémre mégsem. ?Tehát megint nem mertél beszélni vele, nem ezt ígérted? kaptam meg a magamét. Hát igen, miért is ígértem meg ha nem merem megszólítani. Nem tudom meddig álltam egy helyben , de végül elindultam a busz végállomás felé. Lesétáltam a metró aluljáróba, de a lépcső alján mintha betonfalba ütköztem volna. A lépcsővel szemben álltak beszélgettek a férjével. Nem, Nem és Nem. Akkor sem megyek oda hozzájuk. Határozott léptekkel mentem el előttük, és végre a túloldali lépcsőn mehettem felfelé. Hirtelen megtorpantam, mikor beszéljek vele ha nem most. Lesz-e lehetőségem rá még egyszer? És ugyan azzal az elszántsággal, mint ahogy eddig kerültem, menekültem a találkozás elől elhatároztam beszélek vele. Most vagy soha. Megfordultam és irány le a metróhoz. Abból indultam ki, ha valamelyik busszal menne tovább akkor a megállóban búcsúzkodnának. Talán a harmadik szerelvény érkezett be a megállóba mikor feltűnt a bejáratnál, és rögtön a legközelebbi ajtón be is szállt. Sikerült ugyanabba a kocsiba beszállnom és pár méterre tőle két utas mögött megállnom. Most hogyan tovább, nem jutott semmi az eszembe. Ha most megszólítom, hogy fog reagálni? Voltak elképzeléseim és nem szerettem volna ha beigazolódnak. Úgy látszik megérkeztünk mert kiszállt és ha körülményesen is, de sikerült nekem is kiszállnom. Azonban a mozgólépcsőnél szem elől tévesztettem. Talán jobb is így. Mikor felértem a kijárathoz azért még körülnéztem, de nem láttam. A megérzéseimre hallgatva a jobb oldali ajtón mentem ki. Pár méterre a kijárattól meg is pillantottam amint befordult az első utcába. Utána siettem és be is értem pár lépés alatt. Ráköszöntem, és még mielőtt belefoghattam volna a mondandómba, bizonytalankodás nélkül közölte nem akar beszélni velem. Ezek szerint már a metróban észrevett, és úgy tűnt igencsak paprikás a hangulata. "Kérlek szánj rám egy percet, megígértem a lányomnak, hogy beszélek veled." Így utólag ezernyi más eszembe jut amivel megállásra késztethettem volna. Mivel mégsem állt meg én is sietősebbre fogtam lépteim. Sejtettem, hogy hamarosan megérkezik céljához. Nem is tévedtem, mert pár lépés után besietett egy díszes kapun. Beléptem utána és rögtön egy gondolat siklott át rajtam. Túlmentem egy bizonyos határon, s ha most megfordulok talán következmények nélkül távozhatok, de ebben az esetben nem lesz következő lehetőség. Amennyiben tovább megyek igen kellemetlen helyzetbe hozhatom öt, és magamat. Egyik lehetőség sem kecsegtetett semmi jóval, ezért egy köztes megoldást választottam. Irány a recepciós pult. Ha végeztem és ő már nincs a bejárati csarnokban távozom ha még ott van ..?

A pultnál álló fiatalember készségesen tovább invitált és a liftekhez irányított. Megfordultam és Erika még mindig az éppen megérkező liftre várt. Mire odaértem már beszállt a fülkébe és az üvegajtók kezdtek bezáródni. Rám nézett és úgy érzem azt a pillantást soha nem fogom elfelejteni. Talán ennek is köszönhető, hogy mielőtt átgondoltam volna mit teszek beraktam a kezem a záródó ajtók közzé. Az ajtók visszanyíltak és tudtam, hogy örültséget csináltam és ez az utolsó lehetőség. Nem léptem be a liftbe, inkább még egy kísérletet tettem. Erika kérlek? Visszazárhatta volna az ajtókat, de inkább kilépett a fülkéből. Azonnal éreztem a feszültséget a levegőben amint átsétált a szemben levő lifthez. Útközben szólt biztonsági szolgálatnak, hogy engem ne engedjenek tovább. Akaratom ellenére is elmosolyodtam pedig a kialakult helyzetben nem igen volt okom mosolyogni. Csak eszembe jutott, mikor azt mondtam a lányomnak, hogy kidobatna a biztonsági emberekkel. De még mindig ott állt előttem pár méterre. Erika kérlek, adj egy percet csak kérdezni szeretnék valamit. A válasza azonnali volt.?Hagyj engem békén?. Ebben a pillanatban valami történt és hirtelen mint egy ébredés mély álomból úgy eszméltem rá a valóságra.

Felment a lifttel és én kiléptem az épületből. Valahogy más volt minden, az utcai forgalom a levegő illata, egyszerűen megfogalmazhatatlan. Azért egy kellemetlen gondolat is utat tört magának. Van valami amit ezek után feltétlen meg kell tennem. Beszélnem kel a férjével, tisztázni ezt a kellemetlen helyzetet amit okoztam. Mivel nem volt meg a telefonszáma hazaérve körülnéztem a neten. Nem volt öt perc, hogy megtaláljam a vállalkozása oldalát. Kicsit erősebben szorítottam a készüléket mikor megnyomtam a hívógombot. Hátha foglalt, vagy nem kapcsolható, de a második csengetésre felvette. Kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak, és ezek után elmondtam miért hívtam fel. Természetesen már tudott az eseményekről. Nem részletezném a közel húsz perces beszélgetésünket, de az első percekben beigazolódott a lányom igaza. Vele kellet volna beszélnem mielőtt bármit is tettem volna. Addig is sejtettem, hogy Erika helyesen választott, a beszélgetésünk után már megvoltam róla győződve. (E formában is köszönöm neki, hogy meggondolatlan tetteimre nem kereset más magyarázatot és ismeretlenül is hitelt adott szavaimnak.) Röviden elmondtam neki mi késztetett arra, hogy Erika után menjek. Szerettem volna megtudni miért haragszik rám ennyire engesztelhetetlenül. A válasza meglepetésként ért. Megismerkedésük után sokszor beszéltek rólam és a kapcsolatunkról. Ezáltal teljesen biztos benne, hogy Erika sosem haragudott rám. Más lenne a véleménye ha látta volna amit én láttam, halotta volna amit én halottam. Ha mégis igaz amit mondott, vajon mit rejt el Erika a harag fátyla mögött? Szerintem semmit, mert amit akkor, ott, éreztem az volt a valóság. A szeme, a hangja és mozdulata a napnál világosabban hozta tudomásomra az igazságot. Mert az a Nő aki velem szemben állt már nem az volt akit én ismertem. A felismerés pillanatában a láthatatlan láncok elszakadtak és csörömpölve hullottak a márvány kövezetre. Ott akkor valami véget ért és valami elkezdődött. Már sokkal hamarabb elkezdődött valami csak addig a pillanatig vak voltam észrevenni, bevallani.

Pár nappal később a konyha ablakából néztem a csillagos eget. Hamarosan indulnom kell. A kávéfőző utolsó hörgésével magára vonta a figyelmem, és a friss kávé illata azonnal körbejárta a konyhát. Feleségem váratlanul átkarolt és hozzám bújva megkérdezte: "Szeretsz?"

A válaszon gondolkodnom sem kellett, mert a szívem azonnal megsúgta mit kell mondanom.

Nem tudnék nélküled élni.

A szerelmes történetet beküldte: Charlie