Régóta ismerek egy fiút, aki borzasztóan tetszik! 14 éves létemre ennél komolyabban beleszerelmesedni egy srácba esélytelen. Minden este sírtam miatta, és ha láttam, hogy mosolyog, megdobbant a szívem, annál jobb dolgot nem láttam soha, mint hogy boldog!
Egy táborban nagyon jóban lettünk! Tudtam, hogy szeretem, tudtam, hogy szeretni is fogom, és tudtam, hogy nem kellek neki... Igen, sajnos nem kaptam semmiféle utaló jelet, hogy bármit is érezne irántam, csak sokszor beszélgettünk, cseteltünk, de semmi több. De ez a tábor egész más volt. Együtt nevettünk, sztorizgattunk, átkarolt néha... Amikor csak rám nézett, őrülten csapkodtak a pillangók a hasamban, a lábam, kezem remegett, teljesen elkábultam tőle! Egyik nap a tábor elment fürdeni egy tóba. Barátnőimmel jól elvoltunk, de a mosolyom mögött kínlódás volt, és szomorúság. Ők nem tudtak az érzéseimről, nem mondtam el nekik, nem könnyítene azon a tényen, hogy el kell felejtenem. A barátnőim elmentek vízicsatázni, egymás nyakába ültek, és nevetgélve harcoltak eymással és a fiúkkal. Engem is hívtak a srácok, de nem tudtam... nem tudtam boldog lenni, nem tudtam nevetgélni, mert tudtam, hogy nem kellek neki de szeretem, és szeretni is fogom...! Mosolyogva, és szomorúan néztem a vízben a jó kedvű és vidám srácokra, akik csak nevetnek, bármit megadtam volna azért, hogy én is ilyen hangulatba legyek, de nem sikerült. Direkt nem kerestem Őt, felejteni akartam, hiszen ha meglátom, remegni kezdek, és nem tudok megállni a lábamon, és ez nem túlzás(!) ráadásul a pillangók a hasamban nem hagynak nyugodni. Miközben harmadszorra mondtam meg egy srácnak, hogy ne vegyen fel a nyakába, mert nem szeretném, valaki megfogta a derekamat hátulról, és elvitt a többiektől, messze, a tó másik végébe. Nem tudtam, hogy ki az, nem láttam az arcát, csak a kezét, ami rásimult a derekamra. A kezén felismertem a pici anyajegyét, és támadtak a pillangók... remegtek a lábaim, kezeim, ha nem tartott volna, megfulladtam volna, mivel már csak neki ért le ott a lába. Nem értettem, mert én tudtam, hogy szeretem, tudtam, hogy szeretni is fogom, és tudtam, hogy nem kellek neki! Megfordított maga felé, 10 centire votlunk egymástól. Beleszúrta tekintetét értetlen szemeimbe, és megkérdezte halkan:
- Fázol? - Mert remegtem... de nem fáztam... el akartam neki mondani, mennyire szeretem, mennyire szeretni is fogom, de eszembe jutott, hogy nem kellek neki. - Nem. - mondtam halkan, a könnyeim kicsordultak a szememből.
- Mi a baj? - kérdezte. De én csak megráztam a fejemet, hogy semmi. Tudtam, hogy soha nem lehet az enyém, és ebbe még belegondolni is olyan, hogy nem tudom visszatartani a sírást. Éreztem, hogy minél tovább maradok a karjaiban, annál jobban kezdek remegni, és sírni, és ezt nem akarom. A barátnőm észrevette... odasietett, és azt mondta, hogy hívott valaki engem, elvileg fontos. Elmentem vele, otthagytam Őt...! Persze senki nem keresett, csak a barátnőm rájött az érzéseimre... nem kellett neki semmit sem mondanom, ezt egy igaz barát megérzi! Csak átölelt, és messze a többiektől kisírtam magam a vállán... tudta, hogy nem kell semmit sem mondania... csak a könnyeimet törölgette, és ez a legjobb dolog, amit ilyenkor adhat!
Azóta már a suliban csak köszön nekem, és nem csetelünk, nem beszélgetünk, de én még szeretem, én még remegek, én még szenvedek, csak rá tudok gondolni, és én még mindig a mosolyától felvidulok, örülök, ha boldog, ha még nem is velem!
A szerelmes történetet beküldte: Petra