Még benned élek?
Még számban érzem az álom ízét,
amit adtál nekem.
Még csókod illatát lehelem,
érintésed még lelkemet gyógyítja.
Még akarom veled a táncot,
még akarom magamba inni reggel
morcos tekinteted, még akarom
lágyan csókolni arcod, hajad simogatva.
Még akarlak nézni, miközben nem figyelsz,
elmerülni a csodában, mit lényed ad.
Többet, többet és többet belőled,
csak még egy perc, amíg ölelésedben
magamra találok.
Csak még egy perc, amíg csókodban
örvénylek.
Csak még egy perc, míg tekinteted
átvág időt és teret és mindent,
amit reméltem és hittem és vágytam.
Ami összeomlaszt mindent körülöttem.
Egy pillanat, amíg egymásba halunk,
lágyan és csendben, úgy, hogy
senki nem érti azt.
Szemed lehunyod, homlokod
homlokomhoz ér. S érzem, elveszel
bennem.
Így akarok emlékezni rád.
Arra a percre, amikor becéztél,
öleltél, s ki akartad mondani,
de nem merted, hogy lelked
már összeolvadt az enyémmel.
Mert ez egy áldott ópiumkeringő,
mit ketten járunk, nem értjük, nem tudjuk
az okát, csak isszuk egymást, innánk
az utolsó percig? S közben félünk.
Rettegünk. Bezárkózunk. Megijedünk.
Védjük magunkat. Bántjuk egymást.
Megnyílnánk, s közben bezárkóznánk
egyszerre.
Bántasz, s én bántalak. Pedig
lelkünk egy. Egymásra rezdül.
Rezdült az első perctől, amikor
megláttuk egymást. Nem lehetett
másképp. Szerettelek az első öleléstől.
Te mikortól szerettél?
Ez még nem szerelem, ez csak egy mocskos
ópiumkeringő, ez nemcsak egy szerelem,
ez a minden, egy semmire nem
cserélhető, semmivel nem pótolható
ópiumkeringő,
amit már akkor jártunk, amikor még
meg sem születtünk és járunk majd
akkor is, amikor már meghaltunk.
Mert csak veled vagyok az, aki
megváltja a világokat, és képes rombolni,
építeni, bízni és kétkedni, meghalni,
megváltani, szeretni, gyűlölni,
lemerülni a pokolba és felrepülni a mennybe.
S tudom, hogy én is ezt teszem
veled. És tudom, hogy fáj, hogy be-
zárkózol, talán menekülnél, de mégis maradsz?
Mert közös álmunk ízét még a szádban érzed.
Mert még csókom illatát leheled,
érintésem még a lelked gyógyítja.
Még bennem élsz.