Csendben ülsz mellettem.
Cigarettád füstjét fújod.
Nem szólsz hozzám. Most
csönded szeret.
Otthon vagyok. Megnyugszom
nálad. Szerelmed forró
örvényével összevarrom
lelkem széthullott darabjait.
Érzel. Érezlek. Tudsz engem,
s én is tudlak téged.
Oly sok éve már. Annyi
csalódás, fájdalom, kínzás
után ? most újra itt vagy.
Hogy kerültél újra ide?
S hogy lehet, hogy csöndjeink
még mindig egyek? Hogy
lehet, hogy ha kezed fogom,
másvilágba kerülök? Oda,
ahol nem kell magyarázkodni,
nem kell félni, bezárkózni,
ahol szabad vagyok?
Ahol igazán kinyílhat a lelkem?
Hogy csinálod?
Ki vagy te nekem?
Voltál már kaland, bűntudat,
barát, testvér, szerelem, szerető,
színtiszta vágy? Társ? csalódás?
Volt, hogy azt hittem, eltűntél.
Végleg. Hogy elég volt belőled.
S most újra itt vagy, újra
érzem, mindent egyszerre, mit
valaha jelentettél nekem!
Mindent! S nem számít a távolság!
Ábrándjaim minden nap hozzád vezetnek!
Miért van ez? Hogy csinálod?
Ott akarok lenni, ahol jó,
ahol mindent szabad, ahol
kettőnknek külön világa van,
egy világ, mit ketten szőttünk,
megértésből, szeretetből,
bizalomból, s szenvedélyből!
Ahol nem kell erősnek,
szépnek, kedvesnek, tökéletesnek
lennem, csak önmagamnak!
Ahol sóhajtok, s te tudod,
mit mondanék, ha szólnék!
Ahol rezdülsz, s én tudom,
milyen gondolat járt át!
Ahol rám nézel, s abban
a pillantásban ott van
múlt, jelen, jövő!
Mikor megáll az idő!
S szenvedélyünk csúcsán,
miközben átadjuk magunkat
a szent őrületnek,
s végre lelkek vagyunk csak, szabad
lelkek, kik összefonódnak,
vágytól égő testben:
ha a szemedbe nézek,
többet látok, mint kielégültség.
Ez boldogság.
Utána mellkasodra hajtom
fejem, s minden oly
egyszerű: nincsenek
kérdések, nincs kétség,
félelem, fájdalom.
Csak azt érzem,
hogy jó. Jó együtt.
Jó veled.
Jó érzés forró testedhez
bújni. Jó ajkaidat csókolni.
Cirógatni a mellkasod.
Jó élni.
S bármit is hozzon a következő nap: ha melletted talál,
én nem félek.
Mert te azt látod bennem,
amit senki más.
Az igazi lelkem.